PILLANGÓSZÍV TÖRTÉNETEK – Pécs
Az előző bejegyzésben ismertetett, 12 évvel ezelőtti verseny (Első Magyar Keresőoptimalizálási Verseny) győztes honlapja pécsi volt. Ezen a honlapon szerepeltek ezek a pécsi történetek.
Nyári emlék – Szexuális zaklatás
Tegnap este már rég lehullt a Nap, mikorra hazaértünk!
A parkolóban, ahogy kiszálltunk a légkondicionált autóból, a beton ránk lehelte az iszonyatos hőt, amit nap közben magába szívott. Se ág, se levél nem moccant, semmi nesz. Mintha csak a csönd is aludna. A lámpaoszlop neonja is melegtől gyötörten szórogatta fáradt fényeit. A tízemeletes épület ablakai mindenütt tárva-nyitva, valami csodás fuvallatra várva, amely majd felfrissíti a forró éjszaka levegőjét. De csodák — ezen a nyáron legalábbis — nem jönnek felénk.
Alig tettünk meg az asszonnyal pár lépést a kapu felé, amikor valamelyik emelet, ki tudja melyik szobájának mélyéről, egyre hangosabban szállt ki a gyönyör sóhaja, amely lelkes nyögésbe, később sikolyokba csapott át, végül hosszú kacajként gurgulázott parkolón, téren és városon át, hogy valahol nagyon messze, elhalkulva az éjszaka ölén, megálljon.
Nem moccantunk, csak álltunk a kapu előtt, lépésünk meg ne zavarja a gyönyörrel foglalatoskodókat, magunk is megigézve kicsit, hogy ilyent, hogy ekkorát és ennyire kitartón, hm, de régen is volt az, amikor versenyezhettünk volna egy ekkora, hm, kalanddal, harci tettel, vagy minek is mondjam.
Szeretkezés! — bukik elő a szó, mert erre nincs jobb! Azt hiszem, ma este is nagy melegeket lehel majd ránk a beton, s az a hang talán újra előcsalja belőlünk is a kedvet ahhoz, hogy…
Pécs, 2006.07.26.
A történet hangos blogként, profi előadótól is meghallgatható:
Nyári emlék
Nő csészével
1) Dobjuk ki mindazt, ami már elavult, ami nem kell, ami csak a helyet foglalja! — határoztuk el az asszonnyal, s nagy szorgalommal (az ő részéről legalábbis) nekiláttunk.
Szóba jött a kávéspohár is, amelyből immár 30 éve, minden reggel kihörpintem a gőzölgő kávét, hogy nekiindulhassak a napnak, amely sohasem ígérkezik könnyűnek, hogy talán ideje volna…
De nem, nem és nem! Anyámtól kaptam…
2) Láttam én már bögrét, Budán, a vár magasába (és pompájába) emelten, Picasso muskétás-alakzatával (szinte) párba állítva, piros-pöttyökkel teliverten — ám mégiscsak telve keserűséggel!
Jó kép, de én mégsem ezt szeretem!
3) A csésze (a nővel) kattogó neon fáradt fényében mutatja meg magát, hál’ Isten nem Budán, de ne kutassuk, hogy hol…
(Ez a “ne kutassuk”, ez önvédelmi reflex. A kattogó neon hangja szinte már beleégett a képbe, de ha elkottyintom a szegénységünk eme hangzó jelét, máris ártok, gonosz mérget öntök a pohárba (bögrébe, csészébe).
Pedig nem öntök én semmit sehová! Csak elmélázva, Kmetty gyönyörű képe úszott a szemem elé, amelynek varázslatos pillanatban kellett megszületnie.
Talán úgy történt, hogy Kmetty visszapillantott a századelőre, az izmusok erejére, a kínra, amelyben minden új megszületik, (hogy aztán elpusztuljon), a háborúra, a megaláztatásokra, a mellőzöttségre… tehát visszanézett, s elege lett az egész kibicsaklott őrületből — s festett egy csészét, nővel, gyönyörűvel!
S ránk hagyta vigasznak.
Másképp nem történhetett.
Pécs, 2005.06.
Marcipán múzeum – én meg még nem tudtam
Tegnap az asszonnyal óriásit sétáltunk a városban, a mediterrán nap belevigyorgott a képünkbe rendesen, vagy három óra hosszatt róttuk az utcákat.
A Király utcában egyszercsak elénk gurult egy picinyke lány:
– Tessék mondani, hol van a Marcipán Múzeum!?
Nagyobbat nevettem mint a Nap, hát mi van itt, mesedélután? De az asszony máris mutatta a kicsinek, merre az arra.
Nem véletlenül vettem el feleségül, tud ez az asszony mindent, ami egy városban fontos lehet 🙂
Szóval tényleg, itt, Pécsett, már ez sem hiány, Marcipán Múzeum is van! Izirájder Öcsém (olvastam egy jóvágású trikón) és ez most pont ide illik, ugyebár!
2006.05.19
Koldus – két kalappal
A kétkalapos koldus rendszerint a Király utca elején űzi mesterségét.
Látszólag könnyű munkája van. A hátát a falnak veti, a lábát maga alá húzza, amúgy török módra. Kopott, fekete szövetnadrágot és tán még kopottabb kabátot visel.
Az egyik kalap a fején, a másik meg előtte az utca kövén. A bőre cserzett és sötét, az állán sörték meredeznek. Még nem öreg, de fiatalnak végképp nem mondható.
Amikor először láttam, nem tudtam, miért is hökkennek meg a látványától. Csak álltam és bámultam bambán, mint a nevezetes borjú az új kapura.
Hát persze, villant egyszer csak belém a felismerés: ennek a koldusnak két kalapja van! Nem egy, ahogy elvárhatná azt a kéregetésből élő embertársától az ember, hanem kettő. Amúgy is rossz hangulatban voltam, s a gyarapodásnak ez a pimasz bizonyítéka – a második kalap a fején – végképp kihozott a sodromból.
Lám, nekem örökösen meg kell húznom a nadrágszíjamat, mások meg itt gyarapszanak a szemem előtt! Egész nap nem tudtam szabadulni a kalapok látványától. Lehiggadnom is csak lassan sikerült. Igazságtalan vagy – korholtam magam.
Mi lenne, ha neked is így kellene megkeresned a mindennapi betevőt? S a második kalap is csupán a józansága bizonyítéka. Hisz fejfedő nélkül – ebben a hidegben – épeszű koldus munkába aligha áll.
Azóta féltem a kétkalapos koldust. Mert mi lesz — ha, akárcsak én —, rossz pillanatában pillantja meg őt az adóhatóság főembere?
– Ejh, de jó megy errefelé a koldusoknak! — gondolja majd.
S aztán kivetik a koldusokra a kalap-adót. S persze, két kalapra duplán.
S, ha politikus látja meg?
— Ez igen, ez fejlődés, ez a kétkalapos koldus már a mi koldusunk!
Persze, vélhetően ez rémálom csupán. Remélem, bárki látja majd meg, arra gondol: a kalap mögött és a kalap alatt — rászoruló ember lapul.
(Archívumomból. Pécsi utcák, 1993. márc.
Megjelent az Új Dunántúli Naplóban)
Pécs, Borfalu a Szécshenyi téren 2006. IX.
A panelproli
Különös kaszt, immár legendás fogalom ez a népcsoport.
Panelproli mi tagadás, van íze, zamata a fogalomnak, röhögnék is egyet eme gyámoltalan, lesajnált népességen, ha magam is nem közülük való volnék.
Persze ahány panel — én már csak tudom — annyi féle.
Itt, Pécsett, egyre több a szépen felújított panelépület.
A mi tízemeletesünk nyugalmát például állandóan fúrás-faragás hangja borzolja fel, egyre többeknek jut a belső tér felújítására is! Vadonatúj műkő, fényes csempe érkezik naponta, s kihajigált kádak, gáztűzhelyek adják hírül belül is adnak már egy-egy lakás korszerűségére, modernizálására.
Azzal, hogy a gyerekek felnőttek és elszállingóztak, a lakásbelső is nagyobbá lett, lakható terek alakultak ki számos lakásban.
Bátran megjegyezném mindezek alapján, ha vékony rétegben is, de már feltűnt a panelpolgár!
Nem a külváros ez, nálunk park terül el az erkélyek alatt, s éjjelente nem a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodók. A “kulturált környezet”, a közeli egyetemi kollégium lakóinak műve ez, akik ráadásul, amit napközben be, azt éjjelente itt eresztik ki öblös torkukon. Persze telente csöndesebb a táj, nyugalmasabb.
Ha lehullanak a levelek, vigyázni kell! Az első emelet erkélye körül olykor hosszú botok pásztázzák a teret, hogy azzal piszkálják le a száradó ruhát. De jól tudjuk, kertvárosokban is akadnak kihágások.
Ám elég egy budapesti kirándulás, s nyomban megértjük a panelproli jelentésének valódi mélységeit. Egy igazi panelban mindenütt rács, valódi börtön benyomással, a lépcsőházak koszos-homályosak, mintha a sötét bérkaszárnyákból akarnának valami titokzatos emléket megtartani.
Ám a szobákban számítógép monitora villog, azt súgva, ez a nép már nem az a bunkó fajta, amelyről, mint Kádár népéről, lesújtóan, oly sokszor boronganak.
2006.03. 22. – blogter.hu
Mondok hideget, meleget
A mediterrán Nap teszi a dolgát, azaz fenemód süt. A Mecsek ölén a júniusi hőség immár egy hete izzasztja a várost. A pécsi panelrengetegben a bírhatatlan, bitang meleg az úr – a rolók, a reluxák, az árnyika-félék sem képesek ellenállni a hőség rohamának. A mobilklímák a maximális fordulatszámon sem győzik kiköpni a hőt az ablakokon, már ahol telik klímaberendezésre.
Árnyékban 37 C.
Ha most azt mondja valaki, hogy azért este felé nyilván csökken valamennyit — arra megharagszom! Egy fenét csökken — se ág, se levél nem rezdül. Mert az elmúlt évtizedekben a Mecsek természetes légjáratait — a hegy oldalát — gazdagabb polgártársaink villáikkal szépen telehintették, s a völgyben lakó százezernyi ember, ha oxigént akar, akkor hát importáljon valahonnét!
Ám három hete sincs még, hogy fáztunk, a fogunkat vertük össze némi melegért.
16 Celsius a (panel)lakásban már alaszkai hidegnek számít, (szemben a mostani 30-cal, amelytől szintúgy a frász jön)!
A hőfokok sűrűsödően szélsőséges váltakozása sok mindent elárul a világ állapotáról, de most elégedjünk meg azzal, hogy a hőmérő, mint a szociológia “varázsvesszeje”, a panelok népét panelpolgárokra és panelprolikra választja szét!
Pontosabban nem is a hőmérő, hanem a jó vagy a rossz sors, a munkaerőpiacon elfoglalt hely, a végzettség, az életkor és sok minden egyéb, s az igazi varázsvessző nem a hőmérő, hanem a fentiekből eredően a pénz, amit a főníciaiak, a hol hűsítő, hol melegítő tengerük mentén kitaláltak.
Szóval a hidegről, június elején. A helyi tv szerint a távfűtő cég most újra beindítja a fütést.
— Óh, nem! — feleli a diszpécser a cégnél — ez valami félreértés. Legutóbb, amikor már a fűtési idény után újraindítottuk a hőszolgáltatást, a házak fele jött könyörögni, hogy állítsuk le azonnal a melegítést.
Hja, a pénz! Amely kettéosztja az ugyanabban az épületben lakókat — nem hideg- és melegtűrő fajtára, meg hő- és hideglelősre, hanem panelpolgárra, aki tud áldozni valamennyit felújításra, fűtésre-hűtésre — és panelproletárra, aki vagy már, vagy még, de képtelen erre!
A panelpolgár fizetne a melegért, de a panelproletár inkább a konyhába tart, ahol az “átalányba nyújtott gázszolgáltatást veszi tartósan igénybe”! Magyarán a gázsütővel fűt!
Ingyen gáz a hideg napokra — gazdag országokban ez így szokás! Na meg a táppénz, a náthás nép, a kieső munkanapok száma — mindez nem számít.
A lapok, az összes tv-híradó hírt ad: ahol kérték, ott országszerte beindult a fűtés!
Ám a fűtetlen lakásokról, a lakóközösségekben zajló szavazásból kivirágzó haragokról (legyen—e megrendelve a fűtés?), a szegénységről, a pazarlásról — néma csönd.
A neten ugyanakkor blogba verte valaki:
“Az ősember, ha fázott, tüzet rakott a barlangjában.
Ki lehetett az az idióta, aki kitalálta a pótfűtés fogalmát?! Hát ilyen fogalom nincs is, emberek! A kőkorszaki elme ereje elegendő volt ahhoz, hogy felfogja: ha fázunk, akkor tüzet rakunk, ha nem, akkor eloltjuk!”
—————————
Ezt az írást 2006. június végén követtem el, egy lap pályázatára.
Köszönetet mondok mindazoknak, akik közönségszavazatukkal figyelemre méltatták!
A Cardin jelenség
Az alábbi jegyzetet 1988-ban írtam, és a Pécsi Rádió hullámhosszán volt hallható.
Pierre Cardin elveszítette a pécsi csatát.
Vert seregének katonái, a 660,-Ft-os férfi alsónadrág, az 1.240,-Ft-os nyakkendő, a 958,-Ft-os borotvahab ott sorakoznak a Csongor kirakatában.
Pécsi polgárok százai vetették be ellenük a felháborodás és az utálat fegyverét.
A Naplóban világvárosi pózról ír egyikük; mit boszszantanak e francia flanccal — kiáltja más. Eltűnődöm: vajon elparizeresedő étrendünk okán feltétlen gyűlölnünk kell-e a gépsonkát? A tűnődés eredménye: ha egyet nem is értek, azért megértem a fölháborodást.
Mert miért is tagadnám, tötyögő Trabantomban ülve olykor én is utálok Ladát és ladást, BMW-t és béemvést, Fordot és a Ford tulajdonosát. De értelmem azt súgja, autós és más ügyek megítéléséhez talán mégsem a Trabant üléséről adódik a megfelelő perspektíva…
De kanyarodjunk vissza a Pierre Cardin-féle csatához. Az európai élvonalhoz tartozó áruk és árak a front egyik, az élvonaltól jócskán leszakadt hazai kereseti viszonyok a front másik oldalán. Innen hát az érzelmet az értelemtől, a lényeget a jelenségtől szétválasztó dühkiáltás. A géprombolók ismert dühe ez, akik nem a társadalmi viszonyokból, hanem a gépek megjelenéséből eredeztették életnívójuk rosszabbra fordulását. A mi áruk ellen lendülő dühünk is ilyen természetű. Mert eltakarná a parizer-túltengéses étrend, a Trabant-import, a szűkös kereseti viszonyok okát. Mindezek miatt engedjék meg nekem, hogy mától hadd szeressem a híres gall szabó kollekcióját.
Persze távol áll tőlem, hogy bárkire ráerőltessem az eme párizsi cuccok által keltett jelenségek fenti magyarázatát. Csupán azt kívántam mondani: akinek a Cardin-ing nem inge, az egyelőre — engem is ideértve — ne vegye magára.
