Átsuhantam a nappalin, miközben a nejem a televíziót nézte. Éppen arról beszélt valaki, hogy a klímaváltozásért az egyszerű embereket hibáztatják, és bűntudatot keltenek bennünk, holott valójában néhány tucat vagy néhány száz nagyvállalat felelős az egész problémáért.
Mennem kellett, így csak ezt az egy állítást hallottam. Később azonban utánanéztem: tényleg rá lehet vezetni a globális kibocsátás jelentős részét ilyen kevés vállalatra? Ha igen, akkor van-e egyáltalán értelme az egyéni klímavédelemnek?
A rövid válasz: az állításnak van komoly tudományos alapja, de ebben a formában túlságosan leegyszerűsíti a felelősség kérdését.
A klímaváltozás okairól, következményeiről és a lehetséges válaszokról átfogó képet ad a klímaváltozásról és klímavédelemről szóló pillércikkünk.
Mit állapított meg a Carbon Majors adatbázisa?
A Carbon Majors adatbázis a világ legnagyobb olaj-, földgáz-, szén- és cementtermelőit vizsgálja. A kutatók azt számítják ki, hogy az egyes termelőkhöz mennyi kibocsátás kapcsolható a saját működésük, valamint az általuk forgalomba hozott fosszilis energiahordozók későbbi felhasználása alapján.
A 2024-es adatokat összegző Carbon Majors-jelentés szerint:
- 2024-ben 166 aktív olaj-, gáz-, szén- és cementtermelőhöz 34,7 milliárd tonna szén-dioxid-egyenérték kibocsátását lehetett kapcsolni;
- az adatbázisban szereplő szén-dioxid-kibocsátás a fosszilis tüzelőanyagokból és cementgyártásból eredő globális szén-dioxid-kibocsátás mintegy 80 százalékának felelt meg;
- ennek a világméretű kibocsátásnak több mint a fele mindössze 32 állami vagy magántulajdonú vállalathoz volt köthető;
- a tíz legnagyobb termelő együttesen a globális fosszilis és cementipari szén-dioxid-kibocsátás 27,6 százalékához kapcsolódott.
Történelmi távlatban is hasonló koncentráció látható. Az adatbázis 1854 és 2024 között 178 termelőhöz vezette vissza a globális fosszilis és cementipari szén-dioxid-kibocsátás körülbelül 70 százalékát. Több mint egyharmada mindössze 22 vállalathoz kapcsolható.
Vagyis nem túlzás azt mondani, hogy a fosszilis eredetű kibocsátások rendkívül nagy része viszonylag kevés óriási termelőhöz köthető.
Ez azt jelenti, hogy a vállalatok saját maguk bocsátották ki ezt a teljes mennyiséget?
Nem. Ez az egyik legfontosabb pontosítás.
Az adatok nem kizárólag az olajkutaknál, szénbányáknál, finomítóknál vagy gyáraknál közvetlenül keletkező kibocsátást tartalmazzák. A számításba bekerül az is, ami az eladott termékek későbbi felhasználásakor keletkezik.
Ha például egy vállalat kitermeli és értékesíti az olajat, az abból készült üzemanyag elégetése történhet egy családi autóban, repülőgépben, teherautóban vagy másik vállalat üzemében. A kibocsátás fizikailag ott kerül a levegőbe, ahol az üzemanyagot elégetik, a Carbon Majors módszere azonban azt is megmutatja, melyik termelő hozta forgalomba az elégetett fosszilis energiahordozót.
Ez megfelel a vállalati kibocsátásoknál használt úgynevezett Scope 3 szemléletnek. A Greenhouse Gas Protocol szerint ebbe a körbe tartoznak a vállalat értékláncában keletkező közvetett kibocsátások, köztük az eladott termékek használatából eredő kibocsátás is.
A Carbon Majors számai ezért nem azt jelentik, hogy az összes szén-dioxid közvetlenül néhány vállalat kéményeiből került a levegőbe. Azt mutatják meg, hogy a fosszilis energiahordozók termelése és forgalomba hozatala mennyire kevés szereplő kezében összpontosul.
Miért nem a világ teljes üvegházhatású gáz-kibocsátásáról beszélünk?
A gyakran idézett százalékok elsősorban a fosszilis energiahordozókhoz és a cementgyártáshoz kapcsolódó szén-dioxid-kibocsátásra vonatkoznak. Nem fedik le a klímaváltozás minden egyes forrását.
Jelentős kibocsátás származik többek között:
- a mezőgazdaságból és az állattenyésztésből;
- az erdőirtásból és más földhasználati változásokból;
- a hulladékkezelésből;
- egyes ipari folyamatokból;
- valamint a szén-dioxidon kívüli üvegházhatású gázokból.
Ezért pontatlan azt mondani, hogy néhány vállalat „a teljes klímaváltozás 70 vagy 80 százalékáért” felelős. Helyesebb úgy fogalmazni, hogy a globális fosszilis és cementipari szén-dioxid-kibocsátás jelentős része kevés nagy termelőhöz vezethető vissza.
Valóban csak magánvállalatokról van szó?
Nem. A lista szereplőinek jelentős része állami tulajdonban működik.
A 2024-es adatok szerint az állami vállalatokhoz a globális fosszilis szén-dioxid-kibocsátás 53,4 százaléka, a befektetői tulajdonban álló vállalatokhoz 23,7 százaléka kapcsolódott. A húsz legnagyobb kibocsátású termelő közül tizenhat állami vállalat volt.
Ez azért fontos, mert a „kapzsi nagyvállalatok kontra kisemberek” magyarázat nem írja le pontosan a helyzetet. A fosszilis energiatermelés mögött sokszor állami tulajdon, nemzeti energiapolitika, költségvetési érdek és geopolitikai megfontolás áll.
A vállalati és az állami felelősséget ezért nem lehet mindig élesen elválasztani.
Miben áll a fosszilis energiacégek felelőssége?
A nagy termelők felelőssége nem merül ki abban, hogy kiszolgálják a már meglévő keresletet.
Hosszú távú beruházásaikkal meghatározzák, milyen energiahordozók lesznek elérhetők a következő évtizedekben. Új bányák, olajmezők, vezetékek és feldolgozóüzemek építésével olyan infrastruktúrát hoznak létre, amelynek gazdaságos működtetése tartós fosszilis felhasználást feltételez.
A vállalatok emellett reklámozással, érdekképviselettel és politikai kapcsolataikkal is befolyásolhatják az energiafogyasztás irányát és a klímapolitikai szabályokat. Másfelől technológiai fejlesztéseikkel, beruházásaikkal és üzleti döntéseikkel a kibocsátás csökkentésében is meghatározó szerepet játszhatnának.
Minél nagyobb egy vállalat gazdasági ereje, termelése és politikai befolyása, annál nagyobb a lehetősége és a felelőssége is a változtatásban.
Felmenti mindez az államokat?
Egyáltalán nem.
A kormányok döntik el, milyen feltételekkel lehet fosszilis energiahordozókat kitermelni, milyen erőművek épülhetnek, hogyan adóztatják az üzemanyagokat, milyen közlekedési rendszert fejlesztenek, és támogatják-e az épületek energetikai korszerűsítését.
Az államok szabályozhatják a vállalatok kibocsátását, megszüntethetik a környezetkárosító támogatásokat, elősegíthetik a tisztább technológiák terjedését, és biztosíthatják, hogy az átállás terhei ne elsősorban a szegényebb háztartásokra nehezedjenek.
Ha az emberek csak autóval tudnak munkába járni, rosszul szigetelt lakásokban élnek, vagy nincs megfizethető alternatívájuk a fosszilis energiára, akkor az egyéni választás lehetősége erősen korlátozott. Az infrastruktúra és a szabályozás ezért legalább annyira fontos, mint a személyes hozzáállás.
Akkor az egyéni életmód egyáltalán nem számít?
De számít, csak nem szabad eltúlozni.
A háztartások közlekedése, energiafogyasztása, étkezése és vásárlása valódi kibocsátással jár. Ha sokan változtatnak a szokásaikon, annak érzékelhető hatása lehet a keresletre. Az energiatakarékosság ráadásul nemcsak a környezetet óvhatja, hanem a kiadásokat és az importált energiahordozóktól való függést is csökkentheti.
Az egyéni döntések azonban nem helyettesítik az ipari és politikai változásokat. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület szerint a keresleti oldalon elérhető kibocsátáscsökkentéshez az életmód mellett megfelelő infrastruktúra, technológia és társadalmi változás is szükséges.
Nem az a helyes üzenet, hogy minden kizárólag a fogyasztó hibája. De az sem, hogy az emberek teljesen kívülállók, akiknek semmilyen ráhatásuk nincs a rendszerre.
Fogyasztóként, választóként, munkavállalóként és helyi közösségek tagjaként is hatunk arra, milyen termékekre, közlekedésre, energiára és politikára van igény.
Az egyéni lehetőségek és a rendszerszintű változások kapcsolatáról további példákat mutat be A zöld világ hírei a klímaváltozás árnyékában című összeállításunk.
Ki felel tehát a klímaváltozásért?
A felelősség megoszlik, de nem egyenlően.
A legnagyobb fosszilisenergia-termelők kibocsátáshoz kapcsolható részesedése sokkal nagyobb, mint egy átlagos emberé. Több pénzük, információjuk, döntési lehetőségük és politikai befolyásuk van, ezért tőlük nagyobb változtatás várható el.
A kormányok felelősek a szabályokért és a hosszú távú infrastruktúráért. A többi vállalat felelős a saját működéséért, beszerzéseiért és termékeiért. Az emberek pedig fogyasztási és közösségi döntéseikkel járulhatnak hozzá a változáshoz – lehetőségeik és anyagi helyzetük függvényében.
A klímavédelem akkor válik eredményessé, ha ezeket a szereplőket nem egymás helyett, hanem egyszerre vizsgáljuk.
Igaz vagy hamis az eredeti állítás?
Részben igaz, de félrevezetően leegyszerűsített.
Igaz, hogy a fosszilis tüzelőanyagokhoz és a cementgyártáshoz kapcsolódó globális szén-dioxid-kibocsátás rendkívül nagy része kevés óriási termelőhöz vezethető vissza. A legfrissebb adatok szerint 2024-ben mindössze 32 vállalathoz kapcsolódott e globális kibocsátás több mint fele.
Nem igaz azonban, hogy ezt a teljes mennyiséget kizárólag a vállalatok saját üzemei bocsátották volna ki, vagy hogy a klímaváltozás minden más szereplő felelőssége nélkül kizárólag nekik tulajdonítható.
A vállalatok termelnek, a kormányok engedélyeznek és szabályoznak, a gazdaság felhasználja, az emberek pedig egy olyan rendszerben fogyasztanak, amelynek lehetőségeit nagyrészt az előttük meghozott ipari és politikai döntések alakítják.
A klímaváltozás mérséklése és a következményekhez való alkalmazkodás ezért csak a vállalatok, az államok, a közösségek és az emberek együttes részvételével lehet eredményes.
A kibocsátás koncentrációja valódi. Az egymásra mutogatás viszont önmagában egyetlen tonna szén-dioxidot sem tart távol a légkörtől.
