Címke: oktatás

Rend lesz az iskolákban

Azt hittem, sokat megélt, tapasztalt pedagóguslelkem már nincs kitéve újabb gyötrelmeknek. Tévedtem. Mielőtt bárki azt hinné, netán a tanítás, a gyerekek viselkedése jelenti a szenvedést, sietek leszögezni, az maga a „gyógyír sebeimre”. A tanári pálya örömei, sikerei – még így három évtized múltán is – feledtetik azokat a kínokat, amelyeket az új és újabb szabályozók jelentenek a közoktatásban – a nevelés jegyében…

Köznevelés

Már éppen áttanulmányoztam az új közNEVELÉSI törvény előírásait, kiderült: elsiettem, máris módosítás várható. Nevezetesen az, hogy iskolaőrök alkalmazására kerülhet sor azért, hogy rend, fegyelem uralkodjék az iskolákban, a házirendek jegyében, a biztonság érdekében.
Értetlenül fogadom ezt az elképzelést, mert egy iskola belső életében a nevelés feladatait azoknak a „nevelőknek” kell elvégezni, akik azért az iskoláért vezetőként, beosztott tanárként felelősséget vállalnak. Nem lehet azonban felelősséget vállalni azokért a „(ki) képzett” emberekért, akik helyettük eldöntik, mi számít fegyelmezetlenségnek, „lógás”-nak, rendetlenségnek – és ebben intézkednek. Felelős vezető és tanár képes értelmes döntések meghozatalára- nem kell hozzá rendészeti segítség.

Gondoljuk csak végig: törvény biztosítja azt a képtelenséget, hogy bizonyos számú „igazolatlan” óra/hiányzás lehetséges, majd ha bekövetkezik, a mértékétől függően szankcionálják, büntetik, netán még el is távolítják a gyerekeket az iskolából-, és ahogy a tervezet elképzeli – iskolaőri(!) segítséget vehetnek igénybe a megakadályozására. Ez az egész helyzet olyan messze van a valódi neveléstől, hogy kár lenne a közNEVELÉSI törvényt gyengíteni egy értelmetlen rendelkezéssel.

Vagy mindez csupán munkahely teremtésként, jól jövedelmező cégek alapításáért (oktatás, képzés, foglalkoztatás…) történne?
Az iskola pedig, mint annyiszor, a feltétel nélküli elfogadás, a végrehajtás terepe lenne?
A nevelés valóban összetett és nehéz feladat, de felvállalható és eredményesen végezhető, életszerű szabályozók és intézkedések nyomán, egy magas színvonalú pedagógusképzés és továbbképzés biztosítása mellett. Vajon nem erre kellene szánni inkább a szellemi energiát, a pénzügyi forrásokat – ha még vannak?

Azt olvasom, néhány iskolában örömmel üdvözölték a tervezetet. Öröm helyett én inkább szomorúságot érzek, a tehetetlenség, a megoldatlanság, a bizonytalanság, az erőtlenség – a feladás miatt.
Örömöt akkor éreznék, ha ez az elképzelés csak tervezetként maradna meg a minisztériumok anyagai között, vagy akkor, ha az iskolák ezt a „szolgáltatást” minél kisebb arányban igényelnék és saját maguk „őriznék” a valódi nevelést eredményező tudásuk, felkészültségük hitét, erejét.

F. Walter Mária