Kalandok az unokámmal

Mentőhelikopter a kerítés túloldalán

Kétféle szocializáció

A mentőhelikopter gyakorta száguld el Domika unokám otthona fölött, majd a pécsi 400 ágyas klinika tetején landol.
Ide nyilván beteget szállít a sürgős orvosi segítség reményében.
Domika a játék helikopterével is meg szokta tenni ezt az utat, ismeretlen kiindulópontról véve a rajtot és a mesebeli propellerest valami könyvhalomra eresztve. Ezt a problémát, mármint az ismeretlen felszállóhely gondját nagyapaként nem hagyhattam elhatalmasodni és egy szelíd, napsütötte őszi napon a levegőben zümmögő gép szerelmesét becsatoltam az autóm hátsó ülésén lévő biztonsági, mondhatni helikopter pilóták kényelmét biztosító ülésébe és elviharoztunk a Pécs melletti pogányi reptérre.

A helikopter közelében

Megérkezvén az irányítótorony árnyékába és kiszállva a földi járműből Domi máris hozzátapadt a kerítés hűvös fémjéhez, és megbűvölten szemlélte a szinte karnyújtásnyira pihenő légi csodát. Csak hosszú-hosszú percek után bírtam a két és fél éves fiatalembert rávenni, hogy nézzünk kicsit körbe.
Tőlünk balra egy hatalmas kapu nyílt meg és az a mögötti épület felől – amelyről kiderült, hogy az az egyik hangár – egy söprűvel felszerelt hatalmas gép gördült ki.
A jelenség után visszaballagtunk a helikopter közelébe, a kerítéshez.

Biztosan elzavarnak

Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy egyen-munkaruhás férfi közelít felénk az irányítótorony épülete felől.
Arra gondoltam, majdnem hetven évvel ezelőtt elkezdődött szocializációm számtalan tapasztalatával – most az a jól ismert rész következik, hogy ez itt nem a vidámpark, nem a jónép szórakoztatására alapított cirkusz, s ne is fényképezzünk (mármint a kémek miatt), meg fényképezni a Tescoban sem lehet, nem ám egy repülőtéren.
– Basszus – gondoltam, várhattak volna még egy kicsit a felfedezésünkkel, mi olyan sürgős a nagyapai tekintélyem csorbítása terén!
Ám nem az történt, amire felkészültem!
A férfi odaérkezett hozzánk és így szólt:
– Kondricz Attila reptéri dolgozó vagyok. Látjuk, hogy hosszabb ideje itt vannak, a kisfiút minden bizonnyal érdekli a repülés, hátha pilóta lesz, körbe viszem Önöket a reptéren, bemegyünk a hangárba is és a helikoptert is megnézzük közelebbről!

Kondricz Attila

A szavak rám gyakorolt hatását nem fejezi ki a “földbe gyökerezett a lábam” és a hasonló kifejezések, talán csak a “se köpni, se nyelni nem tudtam” ad valamit vissza a pillanat mesébe illő varázsából.
És tényleg elindultunk!
A hangárban le is fényképeztem Attila bácsit, ahogy Domika azóta is nagy-nagy barátsággal emlegeti.

Innen a mentőhelikopterhez mentünk, bele is kukkantottunk, láttuk a szűk helyet és a személyzet által használt sisakokat, Domika itt már egy megilletődött kisfiú benyomását keltette.
Ezekben a percekben a repülősök és helikopteresek felzárkóztak a mindig visszaintegető kukásautósokhoz, tűzoltókhoz és a vasútállomás masinisztáihoz, akik olykor még kürtölnek, dudálnak is a kisfiú, az unokám örömére.
Ez a gesztus, amiben része volt Domikának, egy egészen másfajta szocializáció reményét villantja föl, mint amilyen az enyém volt annak idején.

***

Frissítés:
Lám, a mindennapi játékokban visszaköszön az élmény – az épület a hangár és a tetején ott landolnak a játék helikopterek!

Hangár helikopterekkel

Lufikergető – ingyenes örömök

Nem csak a méregdrága, import, rafináltan fejlesztő vagy legalábbis annak kikiáltott játék lehet élvezetes a kicsik számára.
Domika unokám, két hónap múlva éri el a két esztendős kort, szívesen söpröget, vagyis részt vesz a háztartási munkában, sőt merészen még a porszívót is gondjaiba veszi – s büszkeséggel tölti el, ha azt teheti, amit a környezetében lévők.
Nagy átélés és komoly büszkeség irányítja az ujjacskáját, amikor valamely háztartási munka végeztével, mondjuk egy jó kisseprűforgatás után a mutatóujjával magára mutat – jelezve, ezt a komoly dolgot én csináltam, ügyes fiú vagyok, enyém a dicsőség!

Ugyancsak jó a játszótéren ingyen röppenni a levegőben, miközben az öregapánk – szerény személyem – a hinta-palinta éneket mormolja.
(A hintáztatás persze nosztalgiát is ébreszt bennem, negyven évvel ezelőtt ugyanitt a két lányomat hintáztattam kifulladásig – mert a suhanás a levegőben megunhatatlan élmény!)

De a legújabb játékunk sikítozásra, ugrabugrálásra, harsány kacagásra ad módot. Fújom a lufit, aztán amikor már jó kövér a gömb, szabadon hagyva a nyílást rajta – elengedem.
A lufi azonnal szédületes vágtába kezd a levegőben. Hol erre, hol arra cikázik, és hiába fut az ember unokája utána, elérhetetlen mindaddig, amíg valahol, egy kiszámíthatatlan ponton nem landol a szoba parkettáján.
És akkor Domi fölkapja, szalad a nagyapjához és azt a varázslatos lufit tuszkolja is az öreg szájába…

Koncert a vasútállomáson

Hangverseny

Előzmény: egy kedves ismeretlen pécsi polgár zongorát ajándékozott a pécsi vasútállomásnak. A hangszert az állomás csarnokában helyezték el, ahol bárki játszhat rajta, vagy legalábbis billenthet egyet-kettőt a billentyűzetén.
Ma Pécsett, a város jóravaló népei és a jószívű adakozó tiszteletére, ingyen koncertet adott az unokám a vasútállomáson!Unokám műsorán a Boci, boci tarka című opusz szerepelt.

A közismert művet zongorán dolgozta fel Domonkos, a híres virtuóz előadó. Harsány stílusban, többszörösen modulált billentyűjátékkal, dzsesszes ritmuselemekkel tarkítva zengtek az olykor tiszta hangok a bő levegőjű csarnokban.Ha más művészeknek lehet segítsége, például kottalapozója, akkor Domikának sincs abban semmi szégyelni valója, hogy az ujját nagyapja, szerény személyem irányítgatta a kívánt irányokba.Közben a fényképészet óriása, a nagymama, meg is örökítette a jelenetet, csupán a szájtáti tömegről nem készült az aranymetszés elavult technikáját meghaladó egyéni stílben fénykép.
Domonkos művész úr számára mi, a lelkes közönsége, kiegészítő programmal rukkoltunk elő.

A vasútállomás megtekintése egy, még a kétéves kort sem elért művész számára hihetetlenül érdekes eseménysor. A mozdonyok, a robogó szerelvények, a hangosbemondó, amely ismertette, hogy bocs, de a hideg miatt kicsinykét késnek a vonatok – mind-mind élményszámba mentek.
Így aztán gyorsan telt-múlt az idő, és ugyan nem vonaton, hanem egy másfajta vasparipán visszaröppentünk a városba.

Bognár László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük