A minap gyömöszöltem kicsit a tv távirányítóját, s az egyik csatornán – talán a LifeNetwork lehetett, hiszen ott futnak meglepő, sürgősségi ellátással kapcsolatos, életből ellesett, valóság alapú történetek -, szóval arra lettem figyelmes, hogy éppen az orvost értesíti az egyik ápolónő, hogy a halottként félretolt és letakart idős néni feltámadt!
És tényleg, a szemrevételezés szerint az életfunkciók visszatértek a nemrég halottá nyilvánított asszonyon! Vagy asszonyban?
Fel, támadás!
Talán azért bizonytalankodom így a megfogalmazásban, mert a feltámadás témakörében meglehetősen járatlan vagyok, s a váratlan esemény nem csak az egészségügy hű szolgáit, hanem engem, a laikust is meglepett.
– Most mi legyen? – kérdezte az általam főnővérnek vélt fehér köpenyes nő, mert a csodálkozásnál nála a cselekvés fontosabbnak bizonyult, tegyük meg a halottért, amit meglehet, vagyis hát az élőért.
A kérdésre az orvos is felocsúdott, s szapora utasításokat osztogatott, hogy infúzió, meg izé meg mizé, sorjáztak a gyógyszernevek, aztán még az utasításokat összefoglaló cél kijelölése is megtörtént: készítsük elő a hölgyet az intenzívre szállításra.
És ekkor a főnővér előállt a legnehezebb, legcudarabb dologgal, ami valaha egészségügyi teamet érhet:
– Doktor úr, a rokonokat is értesíteni kéne a hmm, a „feltámadásról”.
Van némi empátiám, beleképzelem magam az orvos helyébe, mit is mondjak azoknak, akikkel nemrég még azt közöltem, hogy legyenek erősek, a szerettük végképp elköltözött!
A mi orvosunk a televízióban igen rendesen helytállt, természetes hangon vezette elő a telefonban az örömhírt: a nagymama mégis él!
Nem is tudom, jómagam szeretném-e majd túlélni a halálomat!
