Amikor hálót szaggat a pöttyös: mi történik a testtel és az aggyal?
Egy futballmeccsen a gól pillanata az érzelmek tökéletes vihara. A gólszerző agyában dopamin áradat indul el, ami azonnal euforikus állapotot vált ki – ez az agy természetes jutalmazó rendszere, amely aktiválódik. Ugyanakkor adrenalin és noradrenalin is felszabadul, ami felpörgeti a szívműködést, emeli a vérnyomást és szinte „repülni” készíti fel a játékost. Ezért látjuk, hogy sokan sprintelni kezdenek a pályán céltalanul, vagy a sarokzászlóhoz rohannak. A testnek egyszerűen muszáj kiadnia valahogy ezt a hatalmas energiát.
A lelátón ugyanez történik, csak tömegméretekben. A szurkolók szervezete is dopaminlöketet kap, amikor a saját csapatuk gólt lő – kutatások szerint ugyanazok az agyterületek világítanak fel az MRI-képeken, mint a játékosoknál. Ezért ugrálnak fel egyszerre ezrek, ordítanak teli torokból, vagy ölelkeznek össze ismeretlenül is a mellettük állóval. A gól pillanatában a szurkoló agya azt hiszi: „Én nyertem!” – pedig csak nézi a meccset.
A pályán: miért vetkőzik le mindenki?
A klasszikus rohanás és ölelés
A leggyakoribb gólöröm a csapat felé sprintelés és a közös ölelés. Ezt a pszichológia „kollektív effervescenciának” nevezi: az egyéni öröm azonnal átcsap csoportélménybe. A játékosok ösztönösen keresik a fizikai kontaktust, mert az oxitocin – a „szeretet hormon” – további löketet ad az euforiának. Ezért látunk gyakran kupacba ugráló embereket a gól után.
Trikólevétel, csúszóhát, sarokzászló-lovaglás
A trikó levétele vagy a földön csúszás egyértelmű dominanciajelzés. Az állatvilágban is a győzelem után a hímek kitárják a mellkasukat, hencegnek – nálunk ez a meztelen felsőtest. A sarokzászló „meglovaglása” vagy a pálya sarkába rohanás pedig területfoglalást imitál: „Ez most az enyém, az egész stadion!” Ezek archaikus viselkedések, amelyeket a modern futball csak felerősít.
A lelátón: miért őrül meg hirtelen 40 ezer ember?
Az érzelmi fertőzés ereje
A szurkolók körében az érzelmi fertőzés (emotional contagion) nevű jelenség indul be. Elég egy ember, aki felugrik és üvölteni kezd, és másodperceken belül az egész szektor követi – tudat alatt utánozzuk a többiek viselkedését. Ezért terjed villámgyorsan a mexikói hullám vagy a közös ugrálás. A tömegben az egyéni felelősségérzet csökken (deindividuáció), így bátrabban engedjük ki az indulatokat – ezért történhet meg, hogy pályára szaladnak a drukkerek egy fontos gól után.
A „mi” győzelme: csoportidentitás és önértékelés
A szurkolók körében jól ismert a BIRG (Basking in Reflected Glory) jelenség: a csapat sikere azonnal növeli az egyéni önbecsülést. „Mi nyertünk!” – mondjuk, pedig mi csak sört ittunk a helyünkön. A gólöröm ezért különösen hangos és látványos: ki kell mutatni, hogy hozzátartozunk a győztes csoporthoz. Ezért öltjük magunkra a mezt, énekeljük a himnuszt, és ezért fáj igazán, ha a másik csapat szurkolói kezdenek el ujjongani.
Evolúciós gyökerek: miért ünnepelünk így?
A gólöröm nem modern találmány. Az ősember vadászat után hasonló módon ünnepelt: üvöltés, tánc, ölelkezés, dominanciamutatás. A futball csak egy ritualizált vadászat: a gól olyan, mintha elejtettük volna a mamutot. A győzelem jelezte a törzsnek: van élelem, biztonságban vagyunk, erősek vagyunk. Ma is ugyanezt érezzük – csak a mamut helyére a labda került.
A lelátói őrület pedig a törzsi háborúk öröksége. Amikor a „mi” csapatunk lő gólt, az olyan, mintha a mi törzsünk nyerne a szomszéd ellen. Ezért van az ellenségeskedés a szurkolótáborok között, és ezért olyan elementáris az öröm: élet-halál kérdéssé válik 90 percre.
Összefoglalás: a gólöröm mindannyiunkban ott szunnyad
Legyen szó játékosról vagy szurkolóról, a gól pillanata felszabadítja az ember legősibb örömét. Dopamin, adrenalin, oxitocin és csoportidentitás keveréke hozza létre azt a néhány másodpercet, amiért milliók járnak stadionba hétvégente. A rohanás, ölelés, trikólevétel a pályán és az őrjöngés a lelátón ugyanannak a jelenségnek a két oldala: az ember öröme a győzelem felett. És talán éppen ez teszi a futballt a világ legnépszerűbb sportjává – mert 90 perc alatt bárkiből hőst vagy törzsi harcost varázsol.
Híres gólörömök, amik örökre beégtek a futballtörténelembe
Íme a legismertebb, legikonikusabb gólörömök, amiket minden szurkoló azonnal felismer – ezek tökéletesen mutatják, miről beszéltünk az előzőekben: dopamin, dominancia, törzsi őrület és tiszta őrület.
Marco Tardelli – Világbajnokság 1982, Olaszország–Németország 3-1
A döntő második gólja után Tardelli őrjöngve rohan a pályán, ököllel csapkod, könnyes szemmel üvölt: „Gol! Gol! Gol!” Ez a gólöröm a mai napig a világbajnoki döntők legnagyobb pillanata. Pszichológiailag: tiszta extázis + a nyomás levezetése (Olaszországnak 44 éve nem volt VB-címe).
Roger Milla – Kamerun, 1990-es világbajnokság
Az akkor 38 éves Milla minden gól után odarohant a sarokzászlóhoz és „táncolt” vele – afrikai makossa stílusban riszálta a csípőjét. Ezzel nem csak ünnepelt, hanem az egész afrikai kontinens büszkeségét mutatta meg a világnak. A kameruniak negyeddöntőig jutottak, Milla tánca pedig a futballtörténelem első globális virális gólöröme lett.
Eric Cantona – „Sirály” (King Eric és a kung-fu rugás utáni időszak)
1995-ben a Crystal Palace ellen lőtt csodagólt, majd lassan körbenézett a lelátón, gallérját igazítva, mozdulatlanul állt – mint egy király. Ez nem rohanás volt, hanem tiszta dominanciajelzés: „Én vagyok a király, ti csak nézők.” A gallérfelhúzás azóta is Cantona védjegye.
Cristiano Ronaldo – „Siuuu!”
A legismertebb mai gólöröm. Ronaldo a levegőben megpördül, majd földet érve széttárt karokkal kiáltja: „¡Siuuu!” – a lelátó pedig visszhangzik tízezrektől. Ez tudatos márkaépítés + területfoglalás: az egész stadion az övé lesz 5 másodpercre.
Bebeto – „Baba-ringatás”, 1994-es VB, Brazília–Hollandia
A 2-0-s gólnál Bebeto a társakkal (Romário, Mazinho) ringatni kezdték a képzeletbeli babát, mert két nappal korábban született a fia. Ez volt az egyik első „üzenet a családnak” típusú gólöröm, amit az egész világ imádott.
Peter Crouch – „Robot-tánc”
A 2 méter magas angol csatár minden gól után merev mozdulatokkal robotot imitált. Elsőre viccesnek szánta (mert magas és „ügyetlennek” csúfolták), de hamar ikonikussá vált – és Crouch később elárulta: azért csinálta, hogy levezethesse a feszültséget.
Temirlan Erőszbekov – „Halálugrás” (2024–2025-ben is népszerű)
A kazah játékos 2023-ban a földön fekve „meghalt”, majd társai „újraélesztették” – azóta már több játékos lemásolta (pl. dél-amerikai ligákban is feltűnt). Extrém verziója annak, hogy a gól = élet/halál érzés.
Balotelli – „Why always me?” póló, Manchester City–Manchester United 6-1 (2011)
A derby 6-1-es győzelemnél Balotelli gólt lőtt, levette a mezét, alatta póló: „Why always me?” Ez egyszerre volt dominancia (a United szurkolóknak), önirónia és marketingzsenialitás.
Sturridge – „Hullámzó kar” tánc
Daniel Sturridge oldalra hajolva hullámzó mozdulatot tett a karjával – egyszerű, könnyen másolható, és a liverpooli szurkolók imádták. Sok gyerek utánozta az utcán.
Álvaro Morata – Székre állás a szurkolók közé (Atlético Madrid)
Morata a szurkolói szektor előtti székre felállva ünnepelt, a drukkerekkel együtt énekelve – tökéletes példa a játékos–szurkoló egységre.
A legeredetibb magyar: Dzsudzsák Balázs – „Repülős”
Dzsudzsák gólt lőtt, majd karját kitárva „repült” végig a pálya mellett – a holland PSV-s időszakában lett ikonikus, itthon is sokan utánozták.
Ezek a gólörömök mind ugyanazt mutatják: a gól utáni 10–15 másodpercben a játékos (és a szurkoló) kiéli az összes ősi ösztönt – dominancia, törzsi hovatartozás, tiszta boldogság. Ezért emlékszünk rájuk évtizedek múlva is.
Kapcsolódó írásaink:
- Amikor kikap fociban a nemzeti tizenegy
- A magyar foci nagy győzelmei, vereségei
- Miért szeretik az emberek a focit?
- Focizzon vagy ne focizzon a gyerek
- Sport és politika