Hosszú Katinka, Gyárfás Tamás, Kiss László
Hosszú Katinkáról szólva el kell ismernem, hogy a három nemes fémből vert aranya után a negyedik arany is be volt nálam kalkulálva, s így némi csalódással vettem tudomásul azt a vacak ezüstöt a negyedik úszása alkalmával. De nem is ez a kis csalódás az érdekes, hanem Gyárfás mosolytalansága az első arany után. Azt a semmi tekintetet aligha vádolhatjuk az öröm hordozásával.
Mit ér az ezüst?
Szóval vajon Gyárfás örült-e a „csak ezüstnek”, vagy még a bronznak sem örült volna? Fullajtárja szerint Gyárfás örült az első aranynak, csak a többiek kudarca miatt nem látszott ez az arcán!
És vajon Kiss László, ő mennyire tudott örülni Hosszú Katinka három aranyának, plusz az ezüstnek? Na, de végül is ez is mindegy, a lényeg, hogy a jónép (velem együtt) képes örülni a magyar érmeknek, legyenek azok bármilyen színűek is.
Persze ahányan, annyiféle okból!
Van, aki egyszerű sport trófeaként tekint az olimpiai játékok eredményeire, mások a nemzeti büszkeségüket élik meg általuk (egy-egy arannyal megfizetünk a tatárjárásért, a török dúlásért, Erdélyért, a Don kanyarért meg mindenért). És vannak, akik a saját sikertelenségük kompenzációs gyógyszereként falják az olimpiai éremtáblázatot. Megint mások a pártszimpátiájukat, fenéknyaló képességüket élik ki, mint azok, akik a magyar narancsligetek színét vitték a magyar csapat melegítőire. Telitalálat, nemzeti színünk a narancs. Akárhogy is, mégiscsak öröm egy-egy magyar arany!
