A szégyen könyve: Pécsi levelek 1944-ből

Holokauszt szobor a pécsi vasútállomáson.

Kérelmezők: nagyon kellene valami

Baumholczer Károlyné kérelme, amelyet Pécs szabad királyi város közigazgatási ügyosztályán 1944 október 10-én vezetett elő, igazán érthető.
Arról van szó, hogy az anyósa férjhez ment és elköltözött, s vitte magával a bútorzatot, és ő most ott áll az üres lakásban, miközben a gettóba költözött zsidók üres házaiban ott az a sok, használaton kívüli bútor.

Baumholczer Károlyné éppen ezért teljesen észszerűnek tartja, hogy részére Pécs szabad királyi város egy szoba-konyhás lakás berendezését kiutalja!

Baumholczer Károlyné nem volt egyedül, sőt tulajdonképpen tömegesen jelentkezett Pécs fehér bőrű, magyarul beszélő, vallását illetően nagyszerű keresztény népessége a zsidók javaiért.
Volt, aki szétszedett traktort, más pedig lovat, sőt olyan is akadt, aki komplett boltot, üzlethelyiséget, haszonnal működtethető üzemet igényelt az Esztergár Lajos polgármester vezette várostól.

Mindezt Hábel János szerkesztette Pécsi levelek 1944-ből c. könyv lapjain olvasottakból tudom. (Kronosz Kiadó, 2014).
Számomra ez a szégyen könyve.

A zsidók elhurcolásának emlékműve a pécsi vasútállomáson.
A hiány emlékműve a pécsi vasútállomáson

A kötet nem mondja és a levelek sem zizegik ki, hogy minden mondat egy elfogadott, eltűrt helyzetből íródott, nevezetesen abból, hogy a zsidóknak ez a sorsa és kész.
A pécsi zsidóságot 1944-ben először gettóba zárták, vagyonától, javaitól megfosztották, majd megsemmisítő táborokba hurcolták.

Leszünk-e a legpocsékabb nemzet?

Hábel János nem a múltnak szolgáltat igazságot – hanem a mai olvasót gondolkoztatja el a jelenről: a kapzsiságról, a mások iránti érzéketlenségről, sőt arról, hogy leszünk-e – Teleki Pál szavaival élve – a “legpocsékabb nemzet”, amikor ismét engedünk az embertelen propagandának! Igaz, most mások a “célcsoportok”, a nem kívánatossá nyilvánított szegények és az elgyötört, Afrikából és dél-keletről menekülő tömeg.

Történelemhamisítás

Olvasom az Esztergár polgármesterről szóló életút bemutatót, olvasom a Pécs Lexikon róla szóló sorait – a gettó szó egyikben sem szerepel. Mintha olyan korban élt volna a polgármester úr, amikor a városban nem élt mintegy háromezer zsidó polgár.
A pécsi romák Dachauba toloncolásáról a web sötét csendje fogadja a kutakodót. Legfeljebb az utcai botlókövek árulkodnak az ellenük elkövetett rémtettekről:

A romákat Dachauba vitték - erről szólnak a botlókövek.
Egykor romák laktak itt

Viszont korábbi és későbbi érdemek alapján emléktábla és utcanév őrzi Esztergár emlékét. Ha valamit tűrhetetlennek érez az ember a történelemhamisítók munkája nyomán, az éppen az: a zsidók gettóba hurcolásának, kifosztásának, kiszolgáltatásának megszervezőjét nem illetheti meg Pécsett tábla és utcanév!
Hogy miért lehetséges mégis ez?
Alapvetően azért, mert a város lakossága nem ismeri lakóhelye történelmét!

Elolvasásra ajánlom még:
Rendhagyó jelentés az 1. Pécsi Zsidó Fesztiválról

“A szégyen könyve: Pécsi levelek 1944-ből” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. A Pécsett 1990-től kialakult Esztergár-kultusz iskolajapéldája a szelektív emlékezetnek, amely az aktuálpolitikai értékrend alapján válogat, ki és mire emlékezzünk, kire és mire pedig ne. Dr. Esztergár Lajos kiváló és megbízható hivatalnok volt, akiben a Sztójay-kormány megbízott. Ha nem így lett volna, leváltják, és egy saját embert tesznek a helyébe. Esztergár 44-es tevékenysége okkal nem szerepel az életrajzaiban – hullarablóvá vált. De ez ekkor kormányprogram volt.
    2015-ben a Király u. 19-ben nyílt egy állandó kiállítás a baranyai cigányok sorsáról 1944-ben.
    A cikkben közölt négy botlatókő csak szimbolikusan került az egykori M. kir. huszár-, avagy Lakits-laktanya elé, nem tudjuk, hol laktak, esetleg csak egy kis kunyhóban, ami azóta nyomtalaul eltűnt.
    Magam a kollektív bűnösség elvében nem hiszek, nincsenek “dicső” “kevésbé dicső” és “pocsék” nemzetek – bár értem a képet. Minden nyájnak van eltévedt báránykája, és minden népnek/nemzetnek alja. De az alja nép viselkedéséből még nem ítélhető / bélyegezhető meg az egész, se Magyarországon, se másutt. Az egy nagyon torzult értékítélet lesz. Az elhallgatás azonban csak ideig-óráig működik, és mint Pécs példáján is látjuk, történelemferdítéshez, hazugságokhoz vezet.

  2. Kedves János!
    Köszönöm informatív hozzászólásod bejegyzésemhez!
    Ami a nemzetek megítélését illeti – egyetértünk. Teleki Pál megrökönyödésre okot adó szavait azért idéztem – “legpocsékabb nemzet” – hogy segítsem az elgondolkozás lehetőségét.
    Ezt roppant fontosnak tartom egy olyan időszakban, amikor az embertelenség, a bűnösök permanens kijelölése megint kormányszintre emelkedett.
    Kérdés számomra, hogy vajon miképpen lehetne széles körben megismertetni a lakossággal 1944 tényeit, miképpen beszélhetné meg a város, mint közösség, hogy milyen tanulságai vannak annak az évnek – történelemhamisítások nélkül.
    Ehhez alapnak ott van a könyved.
    Nagyszerű kiindulópont volt az I. Pécsi Zsidó Kulturális Fesztiválon a szintén a könyved alapján készült felolvasó műsor. De hogyan legyen tovább?

    1. A budapesti Szabadság téri “Német megszállás emlékműve” története jól összefoglalja a jelen állapotokat, a korszak rendkívül ellentmondásos megítélését:
      A felállításáról a 2013. dec. 31-i Magyar Közlönyben megjelent kormányhatározat, majd a szintén 31-én megjelenet kormányrendelet, amely nemzetgazdaságilag kiemelt fontosságú üggyé nyilvánította az emlékmű felállításával kapcsolatos hatósági intézkedéseket, suttyomban, hajnalok hajnalán erős rendőri biztosítással történt a felállítása, ami a hivatalos emlékművel szemben azonnal felállított “magán megemlékezések” százait váltotta ki. Az előzetes bejelentéssel ellentétben OV mégsem merte 2014. március 19-én felavatni.
      Aztán a “műalkotás” mondanivalója is erősen vitatott, mindazonáltal a kurzusszobrász nyilván azt csinál, a mi a megrendelőnek igen kedves.
      Mint láttuk és látjuk, a téma erős érzelmeket, mi több: indulatokat vált ki mind a mai napig a társadalomban.
      Az iskolákban dől el sok minden a jövőt illetően, konkréten a tanárokon, ki mire “érzékenyíti” a gyerekeket. De egy biztos, sokkal egyszerűbb az SS-re, a Gestapora kenni a felelősséget, mint bevallani, hogy a magyar közigazgatás együttműködése nélkül a megszállók nem tudták volna, ki a zsidó, kit is kellene deportálni, ill. nem tudták volna a őrizni a gettókat. Ezt a városi rendőri állomány és a csendőrök végezték.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.